Az egyik népszerű informatikai portálon megszavaztatták a látogatókat arról, hogy vajon hány órát megy a számítógépük otthon. Az eredmény nem teljesen meglepő, mégis érdemes néhány perc erejéig elgondolkodni rajta. Napjaink döntő hányadát ugyanis monitorok előtt ülve töltjük.

A TechPowerUp szavazásán eddig résztvevő 4800 ember 44%-a naponta 10 órát járatja PC-jét, míg azok, akiknél állandóan megy a gép (legfeljebb karbantartás erejéig kapcsolják ki), 29, 8%-ot tesznek ki. Az 5 órás limitet tartók 21%-nyian vannak, míg a csupán 1-2 órát internetező, játszó, esetleg dolgozó vagy tanuló szavazók aránya mindössze 4,6%.

Könnyen belátható a fenti számok is mutatják, hogy a számítógépek, kütyük rabjai lettünk. E jelenséget sokan már veszélyesnek tartják mind szocializálódásunk, mind pedig énképünk eltorzulását illetően.

Szociológusok és pszichológusok örök vitatémája, hogy azok, akik közösségi életében a hangsúly egyre inkább a virtuális tér felé tolódik, vajon ugyanolyan egészséges kapcsolatokat alakíthatnak-e ki, mint azon társaik, akik egyszerűen csak társaságba járnak, gyakorta mozdulnak ki a négy fal közül.

Elrettentő példát szép számban találhatunk az interneten és a médiában olyan emberekről, akik szenvedélybetegekké és ön-, illetve közveszélyessé váltak, mert a valósággal összemosódott a virtuális világuk. Sokan annyira komolyan veszik a számítógépes szerepjátékokat, hogy saját énjük helyett a képzelt karakterüknek élnek, abban a világban érzik jól magukat, és a valóságba visszatérve szorongásos vagy antiszociális viselkedés alakulhat ki náluk.

Szintén gyakorta boncolgatott téma a párkapcsolatok hiánya és ennek eredményeként az elmagányosodás jelensége. Könnyedén legyintünk, ha nincs efféle gondunk, ám gondolnunk kell azokra, akik esetében a magány mentális (vagy akár testi) betegségek, deviancia kialakulásához is vezethet. A gyermekvállalási kedv is jelentősen csökken és alábbhagy az egészséges kapcsolatokra való törekvés.

Ráadásul nehéz követni a gyors változásokat. Nem egyszerű a szülőknek lépest tartani a gyermekekkel, a tanároknak a tanulókkal, illetve a törvényalkotóknak, hatóságoknak a számtalan újdonsággal. Nem egyszerű normális mederben tartani a mai folyamatokat sem. Ha a reagálásra rendezkedünk be, akkor egy nagyobb problémának, mint kiváltó oknak szükségszerűen be kell következnie ahhoz, hogy beinduljon a széleskörű reakció. Csak egy jelentősnek mondható incidens sarkallhatja cselekvésre ilyen megközelítés esetén a törvényhozókat, az oktatásban, nevelésben a jó gyakorlatok felkutatóit, kidolgozóit, a változtatás kezdeményezőit.

Ha tudatosan korlátozzuk a számítógéppel töltött órák számát, és ezzel arányosan a függőségünket, fenntartható egyensúly alakítható ki, amelynek köszönhetően elegendő idő jut mind a virtuális, mind pedig a valós világunkra.