Az Európai Unióban költségvetési időszakokat határoznak meg a különböző fejlesztési programok végrehajtásában. A jelenlegi időszak vége 2013, ami azt is jelenti, hogy jövő év végéig lehet az erre az időszakra Magyarországnak jutó forrásokat felhasználni*. A szakaszhatár közeledését jelzi, hogy egyre élénkebb figyelem irányul az uniós pénzekre, különösen abból a szempontból, hogy vajon mennyit sikerül elkölteni belőle. Ezermilliárd forintokról van szó, így valóban nem mindegy, hogy mi történik e téren.

Vészharang kongatásában mindig jók voltunk – most is vannak, akik jeleskednek a hangkeltésben. Hatalmas összegek ragadnak majd be a hazai lebonyolító intézményrendszerbe – hallani egyre gyakrabban, s nem ritkán politikai felhangok épülnek a vészharang zúgására. A helyzet bonyolult, amit csak tetéz, hogy vagy túl pozitív, vagy túl negatív publikációk jelennek meg e témában, ezért most azt javasoljuk, hogy álljunk meg egy pillanatra, tegyünk néhány lépést hátra, és kellő távolságból, vagyis kellő rálátással vizsgáljuk meg, mekkora is a baj.

Mindenekelőtt rögzítsünk néhány alapvetést.

 Az első, ami nem közvetlen ide tartozik, de mindig el kell mondani, hogy minden forint, minden euró, ami az uniós költségvetésből odakerül a hazai intézményekhez, szervezetekhez, bekerül a magyar gazdaságba, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben különös jelentőséggel bír. Mindent meg kell tenni tehát azért, hogy minél több uniós forrás használjunk fel, minél több pénzt jusson el azoknak, akik a fejlesztéseket megvalósították, vagyis egészen egyszerűen: a pénzek legyenek kifizetve. Nyilvánvalónak tűnhet mindez, ám a számok azt mutatják, hogy nem mindenki számára.

A második fontos szempont, hogy az uniós forrásokat kezelő intézmények kapacitásai, a humán és más erőforrások jelentősen nem bővíthetőek, továbbá a rendszer alapvetően és gyökeresen nem változtatható meg. Ezért fordulhatott elő, hogy – bár nagyon igyekezett – a 2010-ben hivatalba lépett kormánynak a források rendszerét nem sikerült jelentősen megváltoztatni, a fő keretek megmaradtak. A változtatási nehézségeknek több területe és oka van. Az egyik részterület a programok felépítése, szerkezete. Az úgynevezett Nemzeti Stratégiai Referencia Keret (ezt nevezzük most Új Széchenyi Tervnek) és azon belül az operatív programok rendszerét hosszas tárgyalások után hagyta jóvá az Európai Bizottság még a költségvetési időszak elején, minden változtatásért újabb időrabló tárgyalásokba kell bonyolódni, izzasztó egyeztetések következhetnek, s találékonynak kell lenni az indokok kifundálásakor. Ugyanez igaz a lebonyolító szervezetek világára: ezek többségénél az akkreditáció, az előzetes megfelelőségi vizsgálat kötelező, így újabb lebonyolítók bevonása, a jelenlegiek lecserélése nehézkes, hosszadalmas. Még sorolhatnánk a hasonló példákat, de összességében kijelenthető, hogy az uniós források szerkezetének kereteit és intézményi architektúráját a fennmaradó másfél évben már nem lehet, vagy inkább nem érdemes nagyon változtatni.

Az erőforrások végességének leginkább nem brüsszeli korlátozás az oka, hanem a finanszírozó források végessége. Mind a programokban, mind pedig magukban a projektekben jelenleg korlátozzák a lebonyolításra, menedzsmentre fordítható források mértékét. Ami nagy különbség, hogy a keretprogramok, operatív programok szintjén ez sok esetben külső, „brüsszeli” előírás, de az egyes projektekben ez legtöbbször a hazai kiíró intézmények döntése. Sajnos, sok esetben igen csekélyek a projekteken belüli, projektmenedzsmentre fordítható források – elérve alulról az éppen elégséges szintet, vagy még azt sem. Mivel a brüsszeli előírások, amelyek a lebonyolító, kiíró intézmények forrásait korlátozzák, nehezen változtathatóak, ezért ha további források bevonására van szükség a fennmaradó rövid idő alatt, ez leginkább a hazai költségvetés terhére vagy a projektoldali, projektbeli lebonyolítóknál jelentkezhetne. Sajnos egyik terület sem áll jól. A hazai költségvetési források köztudottan elég szűkösek mostanában, a projektben lévő kapacitásoknál pedig – valamilyen érthetetlen okból – általában a kiírók korlátozzák a projektben bevethető menedzsment kapacitásokat.

Az uniós támogatások rendszere bonyolult – e kritikát jogosnak tartjuk. Összességében ezres nagyságrendben jelentek meg a különböző pályázatok, kiemelt projektek, összekeveredtek a regionális és az ágazati programok, a lebonyolításban sokféle és sok szervezet vesz részt, amelyek ráadásul menet közben folyamatosan átalakultak és átalakulnak – a gyakori személyi változásokról nem is szólva. A források korlátossága természetesen kihat a lebonyolító rendszerre is, korlátozza az erőforrásokra elkölthető pénzeket, így pedig megnehezül a megfelelő tapasztalatokkal rendelkező és megbízhatóan teljesítő erőforrások alkalmazását, kiépítését. A kapacitásszükséglet értékelésénél nem szabad elfelejteni, hogy a mostani rendszer nem csak a legfrissebb pályázatokkal, projektekkel foglalkozik, hanem a korábbiakkal is, akár 2004-ig visszamenően is (ilyen lehet például a szabálytalanságok, peres ügyek lebonyolítása, fenntartási időszaki tevékenységek ellátása, vizsgálatok végrehajtása, dokumentációs tevékenység stb.)  

Tehát vizsgálatunk tárgya egy szigorúan szabályozott, bonyolult és nagykiterjedésű rendszer, amelybe újabb forrásokat, kapacitásokat bevonni nehéz, és ahol – hiába akár a legjobb akarat – a nehézkesség, a szervezeti ellenállás a méretből és bonyolultságból adódik.