Az információs társadalom – és általában a gazdaság – szempontjából az eredeti értéket teremtő kreatív ipar, a tartalmakat előállító, új szolgáltatásokat kimunkáló és működtető vállalkozások a jövő építői. Ők tehetik vonzóvá a digitálisan írástudatlan vagy az információs társadalommal szemben szkeptikus csoportok, emberek számára a digitális világot.

Ha a „kreatív ipar”-ról hallunk, talán elsőre az ugrik be, hogy néhány egyetemista hatalmas képernyőkön éppen színes ábrákat szerkeszt, de itt másról és többről van szó. Az Új Széchenyi Terv (ÚSZT) a következőképpen értelmezi a kreatív ágazatot: „elektronikus és nyomtatott sajtó, reklám- és hirdetési ipar, film és videó, szoftverkészítés és digitális játékfejlesztés, építészet, könyvkiadás, zene, előadó-művészet, képzőművészet, iparművészet, formatervezés és divattervezés, művészeti és antik piac, valamint kézművesség”. Tehát szinte minden ideértendő, ami a különböző tartalmakhoz, a médiához és a művészethez tartozik. Az ÚSZT azt is megjegyzi, hogy Nagy-Britanniában a GDP szempontjából a pénzügyi szektorral említik egy szinten, és megfogalmazza, hogy  Magyarországot a térség kreatív központjává kell tenni.

Az ÚSZT listája valószínűleg még tovább bővíthető. Ha például a könyvkiadás, a könyvek szerepelnek rajta, akkor a képzőművészet mintájára az írókat is felvehetnénk rá. Szerintem egy végtelen területről van szó, mert a tudás előállítása és gazdasági hasznosítása – köszönhetően éppen az információs társadalomnak és az információs robbanásnak – tulajdonképpen már bárhol értelmezhető.

Nem az a célja azonban e bejegyzésnek, hogy módszertani és definíciós problémákba keveredjen, hanem hogy felhívja a figyelmet a kreatív iparágra, mint a digitális tartalmak előállítása és Magyarország gazdasági teljesítménye szempontjából kiemelten fontos területre, ezen belül pedig a kreatív, innovatív vállalkozások problémáira. Úgy tűnik ugyanis, hogy az utóbbi években a hazai pályázati, támogatási rendszer nem igazán vette figyelembe e terület sajátosságait, sajátos igényeit.

Az egyik probléma a besorolás. A kreatív ágazathoz tartozók a hazai támogatási rendszerben jellemzően a kutatás-fejlesztés-innováció, a vállalkozásfejlesztési és az oktatási-humán pályázatok határmezsgyéjén billegnek, többnyire igazán egyik sem felel meg a számukra. A könyvkiadás, építészet, tartalom-előállítás és -szolgáltatás,  valamint a hasonló tevékenységek java nem tekinthető klasszikus K+F-nek, ugyanakkor a hagyományos vállalkozásfejlesztésbe sem illeszthető be.

Vegyünk egy példát: a kreatív vállalkozások között nagyon sok a kicsi, néhány embert foglalkoztató cég (építész iroda, design stúdió stb.). Hatékony és sikeres működésük speciális és gyakorta igen drága eszközök, infrastruktúra (speciális IT eszközök, szoftverek + képzés) nélkül elképzelhetetlen. A jelenlegi pályázati rendszerben e cégek azonban nehezen tudnak pályázni, mert hagyományos értelemben vett K+F, innováció lényegében nem történik náluk. Kis cégméretükhöz képest jelentős összegű vagy speciális beruházási igényük elbukhat pályázatuk szakmai értékelésekor, az akár több millió forintos szoftverlicencek beszerzésének pályázati támogatása a jelenlegi feltételek között nem lehetséges.

És ez így van már évek óta, a probléma az első Nemzeti Fejlesztési Tervben is létezett, az e területre irányított források (például a GVOP 4.2. intézkedés) bizony nehezen fogytak, kevés volt a projektötlet.

Az Új Széchenyi Tervben a kreatív ágazat külön fejezetet kapott a Tudomány-Innováció Programban (5.3. számú). A Program intézkedései azonban elsősorban nem a vállalkozások konkrét, hanem az üzleti környezet általánosabb fejlesztésére fókuszálnak (például tanácsadás, coaching).

A korábbi tapasztalatok alapján itt is elkerülendő vagy megoldandó a probléma: az iparág ugyan stratégiailag fontos, de amikor a konkrét támogatási források, pályázatok feltételrendszerét alakítják ki, nehézkessé vagy lehetetlenné teszik a tényleges forrásokhoz való hozzájutást. Az adminisztratív, beszámolási és egyéb terhekkel pedig végleg elveszik a cégek kedvét a pályázástól.