Az MIT Médialaboratóriumában fejlesztett Boxie szórakoztató és kedves robot, már a hangja is elbűvölő. Nem véletlenül, hiszen ez a rendeltetése: filmezget, és közben legyen elég érdekes, figyelemfelkeltő ahhoz, hogy a járókelők interakcióba lépjenek vele, megválaszolják kérdéseit, megmutassák neki környezetüket, alkalmasint – elsőként – a neves egyetem épületeit. Távolabbi cél egyfajta robotújságíró, dokumentumvideókat készítő gép létrehozása, és persze – túl a kuriózumon – az ember-számítógép interakció mainál magasabb szintjeinek elérése.

Mintha a Pixar-Disney 2009-es Oscar-díjas animációs mozi, a Földet a szennytől tisztító, évszázadok során érzelmileg felnövő, majd szerelembe eső és szíve (robot)hölgyét a világűrbe követő Wall-e címszereplőjét látnánk, annyi különbséggel, hogy Boxie hangja szívbemarkoló, kifejezetten emocionális húrok megpendítésére találták ki.

Az apró termetű robot az utca emberéhez gördül, majd arra kéri őt, hogy meséljen el egy érdekes történetet. Az egyetemi környezet után a kiengedték a „valóságba”, többen hajlandóak voltak az együttműködésre, meglátták, odamentek hozzá, rábólintottak az interjúra. A felvett matériából akár egy realisztikus rövidfilmet is össze lehetne vágni: a néhány nap alatt leforgatott nagyjából ötven interjúból az MIT-csapat ötperces dokumentumanyagot készített. A videorészletek koherens anyagot alkottak, a történetmesélésnek nem vált kárára a robot.

Boxie természetesen nem nyerte meg mindenki tetszését, hiszen többen erőteljesen megrázták, valaki földhöz akarta csapni, sőt, az utca egyik elégedetlen embere kukába vágta, viszont egy kisfiúra akkora hatással volt, hogy rögvest el szerette volna tulajdonítani.

A fejlesztéseket vezető Alexander Reben elégedett az eddigiekkel. Elmondása szerint Boxie eredetileg műanyagból készült volna, csakhogy koponyája annyira ijesztőre sikeredett, hogy végül a Wall-e esetében jól bevált karton mellett döntöttek. Az első változattal aligha barátkoztak volna ismeretlen személyek, a végeredmény bohókásan naiv küllemét látva viszont senki nem érzi fenyegetve magát, sőt, a robot már mielőtt megszólalna, kifejezetten barátságosnak, szerethetőnek tűnik.

Boxie hernyótalpszerű alvázzal mozog, a falakat és más akadályokat különböző szenzorokkal érzékelve képes megőrizni egyensúlyát, és végiggörögni járdákon, folyosókon. Speciális, testmelegre reagáló érzékelővel ismeri fel az embereket, bár Reben szerint egy nagyobb kutya könnyen átvághatja.

Interjútechnikája egyébként nem túl bonyolult: szkript alapján tesz fel kérdéseket, és kér meg személyeket, hogy vegyék magukhoz, majd mutassák meg neki a környéket. A következő kérdéssorozathoz egy gombot kell megnyomniuk rajta.

A tervek alapján napi hat órát fog videofelvétellel tölteni. Vagy legalábbis addig filmez, amíg le nem merül az elem. Az egyetemi csapattal wi-fin keresztül folyamatos kapcsolatban áll, így hamar kisegítik ilyenkor. Talán csak az okozhat nehézséget, hogy a fejlesztés során, a minél gyorsabb eredmény érdekében, a helyérzékelő technológiákat egyszerűen kihagyták. Ezért kerülhetett kukába, ezért sikerült majdnem elrabolni.

Az MIT kísérlete egyébként tökéletesen illeszkedik a robotok társadalmi elfogadottságát célzó fejlesztési trendbe. Amennyiben környezetünk hétköznapi, megszokott tárgyaivá válnak (márpedig a jelenvalóság és a közeljövő-prognózisok ezt vetítik előre), viselkedésük egyre fontosabb lesz, magyarán az embernek is tetsző módokban kell működniük. A „szociális intelligencia” természetes interakció (helyénvaló gesztusok, megfelelő nem-verbális kommunikáció stb.) nélkül elképzelhetetlen – a robotdokumentarista és hasonló törekvések pontosan ezt az intelligenciaszintet hivatottak növelni.