A környezetfigyelő szenzorok természeti katasztrófák megelőzéséhez is hozzájárulhatnak. Tűzvész és terrortámadás esetén, emberi szervezetre veszélyes vagy megközelíthetetlen terepeken lesznek bevethetők – akárcsak a robotok. Könnyebbé teszik munkánkat, csökkentik a veszélyes munkatevékenységek számát.

A Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) ökológusai szenzorhálózat-technológiát használva a helyi erdőket, a kanadai RiverNet kutatói a Hudson folyó vízminőségét tanulmányozzák. A GlaceWeb vezeték nélküli érzékelői egy norvég gleccser jegében vizsgálják a klímaváltozást. Utóbbi pontos modellezése szintén megoldandó feladat lenne, viszont a mai számítási kapacitás még nem elegendő rá.

A British Telecom SECOAS (Önszerveződő Testületi Érzékelő) Network Projektjének rendeltetése különböző környezetvédelmi szervezetek munkájának megkönnyítése. Hálózatba szervezett bójáik maguk döntik el, mikor és miként továbbítsák az összegyűjtött adatokat. Tesztelésük sikeresnek bizonyult, a tengerfenék állapotát monitorozták eredményesen a skóciai partoknál. A rendszer képes önmagát szabályozni, ráadásul elég masszív ahhoz, hogy nehéz körülmények között is hatékonyan végezze munkáját. Erőforrásai hiába korlátozottak, a természeti környezetből összeszedett adatokhoz valós időben alkalmazkodik. A bóják felmérik a továbbításhoz rendelkezésükre álló sávszélességet, és eldöntik, mely információt küldik el, akár egy kilométer távolságra is.

Az európai-indiai WINSOC projekt szenzorait egy alkalommal a keralai Idduki esőerdőben tesztelték, ahol monszun idején igen gyakori a földcsuszamlás. Az érzékelőket beásták a földbe, ott kellett mérniük a nedvességet, a talaj lyukacsosságát. Az indiai szakemberek összeköttetést teremtettek a szenzorok és egy – az adatokat a központba továbbküldő – műhold között. A három hektárra kiterjedő hálózat tizenkét geológiai szenzorból és tizenöt vezeték nélküli szenzor-csomópontból állt. Egy másik bemutatón a számítógépes szimulátor erdőtűz kialakulását és terjedését, illetve a terepet monitorozó és baj esetén figyelmeztető szenzorhálózatot utánozta. Az érzékelőket Csehország egyik erdejében telepítették, ott kellett felderíteniük és lokalizálniuk forróságot, füstöt, tüzet.

Szinte minden katasztrófa bekövetkeztekor az elsők között áll le a kommunikációs hálózat. Kivitelezhetetlen a gyors reakció, a mentést végzők voltaképpen „vakon” dolgoznak. Az európai uniós AWARE (Repülő objektumokkal együttműködő vezeték nélküli szenzor-aktuátor hálózatok) projekt többek között erre a két (kommunikációs és szervezési) problémára ajánl megoldást. Megtervezik, létrehozzák és letesztelik a célnak – például helikopterek és mozgó, valamint fix csomópontokból összeálló földi szenzorrendszerek kommunikációjának – megfelelő irányító rendszert. Egyik kulcseleme az önmagát hadrendbe állító érzékelőhálózat. Újdonsága, hogy – ellentétben a legtöbb hasonló hálózati alkalmazással – nem feltételezi a kommunikációs infrastruktúra meglétét, tehát akkor is működésképes, ha ez az infrastruktúra valójában nem létezik, vagy súlyosan megrongálódott. A szenzorokat helikopterek szállítják a helyszínre, róluk dobják le őket oda, ahol pont szükség van rájuk. A rendszer automatikusan kiszámolja, hogy merre, majd felépíti az új kommunikációs infrastruktúrát. Az érzékelők légi kommunikációs relékként is funkcionálnak: azonnal továbbítják a felszínen zajló eseményekről készült fényképeket. A fényképek feldolgozása valós időben történik, az eredmények összekombinálódnak a szenzorok által gyűjtött adatokkal és a földi kamerákkal készített fényképekkel. Az így létrejött részletes kép megkönnyíti a felderítő, lokalizáló és nyomkövető munkát.

Az ugyancsak uniós SCIER rendszer vizsgálódásai város és vidék – katasztrófavédelmi szempontból általában elhanyagolt – találkozási pontjaira, folyókkal, erdőkkel stb. körülvett lakó- és ipari területekre terjednek ki. E környezetek biztonságosabbá, lakhatóbbá tétele a cél, ami azt is jelenti, hogy a közszolgálatok mellett maguk az ott élők szintén rendszeresen figyelhetik a rájuk leselkedő természeti veszélyeket. A kutatók a természeti katasztrófák lefolyását illetően kifinomult – a hely földrajzára vonatkozóan bőséges információt tartalmazó, szenzoroktól begyűjtött valósidejű adatokon (lehullott csapadékmennyiségen, hőmérsékleten és más változókon) alapuló – matematikai modelleket használnak. Megoldásuk kétszintű: az első a különösen kockázatos területeken elhelyezett, helyi irányítóegységekkel vezeték nélküli kapcsolatban álló mérő- és megfigyelőeszközökre (talajon, folyóban elhelyezett szenzorokra, videókamerákra, meteorológiai műszerekre stb.) vonatkozik. A rendszer strukturálja és összehasonlítja az ezekkel összegyűjtött nyers adatokat. Képes megállapítani, hogy egy mérés helyes vagy valótlan, szűr, és így nem ad le indokolatlan figyelmeztető jelzéseket. A második szint akkor aktiválódik, miután a helyi irányítóegység eldöntötte, hogy valós a veszély. A katasztrófák kritikus első óráira vonatkozó vészmegoldások ekkor kerülnek kidolgozásra.

Ki a hibás?

A szenzorok és szenzorhálózatok elterjedése erősíti a "behálózott világ" képet, működésük jócskán hozzájárul a társadalom automatizálódásához. Tömeges mértékű kereskedelmi forgalomba kerülésükkor drasztikus áresés várható, ami a létező leghétköznapibb alkalmazásokat vetíti előre. Ugyanakkor – mint az összes „Nagy Testvér technológia” esetében – a folyamatos megfigyelés személyiségi és más, előbb-utóbb szabályozandó biztonsági, jogi kérdéseket is felvet. Például szenzorhálózatokkal könnyebb a személyi azonosítás. Igen ám, de milyen mértékben és kinek adható ki az így szerzett információ? Autókba épített szenzorok és aktuátorok szintén okozhatnak jogi természetű gondokat. Mint minden más gépi rendszernél, ezúttal is felmerül a kérdés: mi történik, ha egy többé-kevésbé autonóm közlekedési eszköz balesetet okoz? Ki a felelős – a masina, a benne ülő személy, a gyártó?

A jogosnak tűnő aggályok és félelmek sokáig sorolhatók. Arról azonban ne feledkezzünk meg, hogy a kételyek ellenére, a szenzortechnológia élhetőbbé, biztonságosabbá teszi világunkat.