Az általános szabályok szerint a projektekre 2013 végéig lehet támogatást megítélni és 2015 végéig lehet kifizetni. 2015 vége azonban csak elméleti időpont, mert az a Brüsszelből lehívhatóság végét jelenti (azaz amikor a kifizető hatóságok elszámolnak és megkapják a projektekre korábban kiutalt pénzt), így valamivel korábban kell, hogy megtörténjenek a projektgazdáknak a kifizetések.

Ha a fenti összeg túlnyomó részét adó felzárkóztatási források eddigi kifizetését tekintjük, akkor ezt a lebonyolító Nemzeti Fejlesztési Ügynökség oldalán kell keresni - az ügynökség közzéteszi honlapján a folyamatosan frissített, aktuális számokat. Ugyanez a vidékfejlesztési támogatások esetében nem mondható el, ott nehéz bármilyen konkrét információhoz jutni.

Az ügynökség honlapján jelenleg 2700 milliárd forinthoz közelít a kifizetés számlálója, azaz 2007. eleje óta, 5 és fél év alatt ekkora összeget sikerült elutalni a pályázóknak. Vagyis a maradékra, ennek közel duplájára, több mint 5000 milliárdra maradt 3 és fél év, ami nyilván kockázatokat hordoz. Ráadásul a helyzet még kedvezőtlenebb. Ugyanis az ügynökség honlapján olvasható számban minden benne van, a projektekre kifizetett előleg is. Ugyanakkor az unió felé ténylegesen elszámolható, onnan lehívható kifizetés csak az, ami a projektre el lett valóban költve, az előleg pedig nem ilyen. Figyelembe véve, hogy az előleg általánosan használt lehívhatósági aránya 25 %, a ténylegesen elköltött, projektmegvalósítást finanszírozó összeg akár 2-300 millió forinttal, vagy még többel is kevesebb lehet. A projektre el nem költött előleget pedig vissza kell fizetni, így a projektre fel nem használt előlegek összege is a végső egyenleget fogja rontani 2015-ben.

Az egyenleget ezen felül azoknak a projekteknek, kifizetetlen tételeknek az összege is rontja, amelyek valamilyen úton-módon nem kerülnek kifizetésre. Ilyen lehet, amikor nem sikerül a projekt összes támogatását elkölteni valamilyen okból (például egyes elemek nem valósulnak meg, vagy kisebb összeggel lehet megvalósítani ezeket), vagy maga a projekt nem valósul meg, meghiúsul. Szintén a felhasznált összegeket csökkentik azok a tételek, amelyek például szabálytalanság miatt vissza kell fizetni, és ide tartozik a fent említett, fel nem használt előlegek összege is.

A források lekötése terén ennél jobban néznek ki a számok. A lekötések jelenleg közel 7500 milliárdnál tartanak, ebből 6400 milliárd a megkötött szerződések összege. Ami furcsa lehet, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Tervnél – amelynek a neve 2 éve: Új Széchenyi Terv – még több mint 600 milliárdnyi támogatásra nem kötötték meg a szerződést. Ebből látszik, hogy ha egy projektre megszületik a támogató döntés, attól még nagyon messze van a tényleges felhasználás és kifizetés. Mindenesetre, a lekötéseket, ha arányosítva nézzük, elképzelhető, hogy a megítélt támogatások összege nagyságrendileg eléri a lehetséges források összegét. De mint mindenki, aki pályázatokkal foglalkozott, tudja, hogy a támogatás elnyerésétől még nagyon messze van a projekt sikeres vége.

Óva intenék mindenkit, hogy megnyugodjon akkor, ha a lekötések, a pályázóknak megítélt támogatás eléri vagy megközelíti a lehetséges maximumot. Ugyanis – újra megjegyzem – a végső egyenlegben az az összeg szerepel, ami Brüsszelből ténylegesen megérkezik. Nyilvánvalóan könnyű belátni, hogy ha a projektekre a támogatások megítélése és a végrehajtás megkezdése elhúzódik – ami megtörtént –, és ha a projektek nagy része az időszak vége felé kezdődik el – ahogy ez most történik –, akkor az esetlegesen csúszó projektek, kifizetésre nem kerülő összegek bizony bennmaradnak a kasszában, mert 2013. után már nem lehet a „visszacsorgó” pénzekre támogatást megítélni.

A projektek egy jó része pedig el fog húzódni és/vagy meg fog hiúsulni. Ha valaki követi a rendszer lebonyolításának részleteit és ehhez hozzáadja a jelenlegi kedvezőtlen gazdasági környezetből adódó nehézségeket „eredményeit”, könnyen borúlátóvá válhat. A projektek tervezése, a pályázati folyamat, a szerződéskötés több hónapot visz el. A projektek nagy részénél – a teljes keret többségére igaz ez – közbeszerzésekre van szükség, amelyek köztudottan nem gyorsak, több hónapot is elvesznek a drága időből, még akkor is, ha nincs semmilyen probléma. És ehhez jön még a projekt teljes lebonyolítása, elszámolása, lezárása, ami alaphelyzetben is – kivéve a legkisebb és legegyszerűbb projekteket, amelyek részaránya viszont elég alacsony az összeshez képest – években mérhető.

A projektek lebonyolításában meglévő „csúszást” jelzi a lekötések és kifizetések közötti nagy különbség, ami összességében közel 5 ezer milliárd forint. A különbségből látszik az a nagyságrend, hogy a támogatott projektek megvalósítása milyen fázisban van. Gyors számolással belátható, hogy a támogatott projektek átlagosan 35 százalékos megvalósultságnál tartanak, ami azt is jelenti, hogy – ha ehhez hozzáadjuk a 2013 végéig még 1000-1500 milliárd forintnyi várhatóan megítélt támogatást – a 2013. után megvalósítás alatt álló projektek nagyságrendje 2-3 ezer milliárd forint, vagy akár több is lehet. És itt jön a bökkenő – a fent említett okból, vagyis azért, mert ha 2013 után a megvalósítás alatt lévő projekteknél bármilyen gond lesz a kifizetésekkel, akkor nincs már mód a korrekcióra, nőhet az elbukott pénzek végösszege.

Aki foglalkozik projektekkel, nyilván tudja, hogy ilyen gyakorlati problémák mindig előfordulnak, így ez most sem lesz másképpen. A nagyságrendekhez egy példa: a budapesti négyes metróberuházás esetében néhány, uniós normák szerint szabálytalan közbeszerzés miatt 60 milliárd forint támogatást vontak vissza egyetlen egy döntésben.

A lebonyolítási problémákhoz társulnak a pályázói önrésszel kapcsolatos gondok. A gazdasági válság következtében különösen a vállalati és az önkormányzati szférában sok pályázó egyszerűen nem képes előteremteni a szükséges önrészt, így a projektjeik megállnak, vagy el sem indulnak. Itt a nagyságrend, figyelembe véve a keretek, a projektek nagyságát (például önkormányzati infrastruktúrafejlesztésben jellemzőek a milliárdos vagy tízmilliárdos összegű projektek), százmilliárdos lehet.

Ha a fentieket összeadjuk, kijelenthető, hogy a kockázat több száz milliárd forintos.

A kockázatok mellett érdemes felsorolni néhány viszonylag egyszerű megoldást, amelyek segíthetnek a rendszer jobb teljesítményének eléréséhez, anélkül, hogy a jogszabályi környezetet gyökeresen meg kellene változtatni. Az alábbiak mindegyike nemzeti hatáskörben van, tehát igenis lehet tenni az ügy érdekében, nem mondható mindenre, hogy „nem lehet, mert Brüsszel azt mondta”.

Néhány ötlet:

-         támogatási százalékok jogszabály szerinti maximumra emelése, amivel ugyannyi pályázónak több forrást lehet megítélni – furcsa ellentmondás, hogy bár mindenki szerint szükséges a lekötések, kifizetések gyorsítása, mégis sok pályázatnál jóval alacsonyabb a támogatási arány, mint a jogszabályi maximum,

-         projekt oldali projektmenedzsment kapacitások fejlesztése, mégpedig úgy, hogy a projektek költségvetésében több forrást biztosítanak menedzsmentre, lebonyolításra, az irreálisan alacsony százalékos korlátokat felemelik,

-         a lehető legtöbb fajta költség elszámolhatósága a projektekben, az önrész-szükséglet lehető legkisebbre való csökkentése,

-         a jelenleg érvényes jogszabályok alkalmazása – valószínűleg ez is furcsa kijelentés, de sokszor előfordul, hogy az érvényes hazai jogszabályoknál jóval szigorúbban járnak el a lebonyolítók, pedig erre sem szükség nincsen, sem pedig joguk nincsen hozzá,

-         a rendszerben dolgozók képzése – meglepő tapasztalat, hogy a lebonyolító intézményekben dolgozók közül sokan az alapvető fogalmakat nem ismerik, így természetesen azt sem ismerik, hogy a jogszabályi kereteken belül milyen mozgástér van,

-         az intézményeken belül és között a jó gyakorlatok átvétele, egyszerűsítés – van olyan pályázat, ahol elég egy árajánlat, máshol három kell, van ahol elég egy email, van, ahol levél kell, az ilyen eltéréseket meg kellene szüntetni, elterjesztve a jogszabályi minimumnak megfelelő, az alapvető elvárásokat  teljesítő megoldásokat.