Lehet, hogy voltaképpen nem információs társadalomban élünk, hanem a minket ellepő adattengerből időnként kiemelkedve próbálunk információhoz jutni, több-kevesebb sikerrel? Folytatjuk sorozatunkat.

Újra fel kell tennünk
az információkezeléssel kapcsolatos alapkérdéseket,
különben csapdába esünk!

Egy egyszerű példa: A tüntetéseken résztvevő emberek létszámát 20 éve nem lehet megtudni (persze előtte, a Kádár korszakban sem tudtuk), csak azt, hogy mennyire becsülte az adott (amúgy a becslésben nem is szakembernek számító) valaki. Ugyanarról a tüntetésről két nappal később (tehát lett volna idő szakértői becslést kérni) három Internetes portálon a következő adatok jelentek meg: „több ezres”, „több tízezer”, „a tüntetők száma elérte a százezret”. Mondhatnánk persze, hogy az adatok értelmezéséhez tartozik az is, hogy melyik orgánum mondta, de hát ez a normális viszonyoknak olyan elferdítése, ahol már nincs értelme információról beszélni. Ez bizony a valódi professzionális „kommunikáció”, tehát egy előre megfontolt, a tényekhez kapcsolódó, de attól tulajdonképpen független „üzenet” eljuttatása az olvasó felé! Nem mintha ez a számadat lenne a legfontosabb kérdés az állampolgár számára, de ha ez az adat nem stimmel, akkor lehet, hogy a többi
sem igaz, amit írnak.

Hogyan is érvényesül tehát a valós információhoz való jog mostanában az úgynevezett információs társadalomban?

Egyáltalán mit is jelent most a sajtószabadság? A politikai cenzúra megszűnésével minden megoldódott? Ki vezérli most a sajtóban megjelenő híreket? És mi lesz az interneten található kontrol nélküli adatközlésekkel? Joga van minden embernek a házilagos bombakészítés módszerének megismeréséhez? Mennyivel kevesebb mostanában a közvetlen információhoz jutás, amikor az ismerősök (családtagok) egymás között beszélik meg „közös dolgaikat”?

Az európai államokban a szocialista-kommunista rendszer megszűnése után, az állami szervezetek (politikai) nyomásának megszüntetését követően miért tartjuk rögtön szabadnak a sajtót, feledve a tévedések, a szándékos hazugságok és a gazdasági befolyás által irányított üzenetcsomagok sokkal károsabb hatását? Miért nem foglalkozunk a többi (nem politikai) befolyásoló tényezővel?

Ha már információs társadalomról beszélünk, akkor nem kellene új szempontok alapján újragondolnunk az információhoz való teljes körű hozzájutás jogának kérdését?

Az alapkérdéseket miért nem tesszük fel? Egyáltalán jó-e az, ha valaki a számára értelmezhető összes információhoz hozzájut? Ahhoz is, amire nem is kíváncsi? Ha belegondolunk a médiumok működésébe, akkor mindegyik (még az internetes is) úgy működik, hogy nem én kérdezek, hanem „kinyitok” valamit, és azt kapom, amit ő akar üzenni. Ráadásul folyamatosan szembesülünk az ellentmondó „információk”-kal, ami eleve kizárja a valódi információszerzést.

Véleményem szerint az információhoz való hozzájutás joga, szükségessége és hasznossága nem választható el egymástól! Vizsgáljuk meg ezt először a politikamentes környezetben, a családban.

A férj és a feleség nem oszt meg minden információt a másikkal, és különösen nem a gyerekekkel. Minek terhelje például a felséget és a gyereket a papa a cégen belüli napi eseményekkel, ami csak az ő számára jelent valódi információt. Persze, ha nem kapott prémiumot, akkor az már a családra is tartozik, és így beszélni kell róla.  Ez a viselkedés a normális, ez nem visszaélés a hatalommal, hanem az információ célszerű, közhasznú megosztása.

Korábbi, fejlett társadalmakban voltak ilyen információs csoportok (kasztok), amelyekhez megállapították a szükséges és elégséges információhalmazt, és állami szinten gondoskodtak az információk megfelelő elosztásáról.  Ez persze – a manapság még korszerűnek tartott, a nagy francia forradalom óta divatba hozott liberális megközelítés szerint – tekinthető az államhatalom egyik eszközének is, de ha az össztársadalmi hasznosság alapján vizsgáljuk, akkor lehet ezt racionális információ-megosztásként is értelmezni.

A felesleges információ ugyanis lehet káros is a befogadó személyre!

Adott esetben a nézettséget növelő, de valójában hasznosítható információt nem tartalmazó hír (például egy indiai családi katasztrófa bejelentése) kihat a nagyszámú hallgató saját teljesítményére,   rontja a hangulatát, aminek következtében a munkahelyi és családi környezet is sérül. Egy bank (elhárítható) belső problémájának azonnali eljuttatása a betétesekhez könnyen vezethet a bank (egyébként nem indokolt) csődjéhez, ami azután senkinek nem jó, sem a banknak, sem a betéteseknek.

Az információs társadalom (akárhogy is nevezzük) tehát veszélyes vizekre vitt minket, ahol csapdahelyzetekkel találkozunk a magánéletben, a gazdaságban és a közéletben egyaránt. A következő bejegyzésekben e konkrét csapdahelyzeteket ismertetem, kíváncsian várva az olvasók véleményét.

(Folytatása következik)