Egy esetleg nukleárissá átalakuló cyberháború vagy egy „digitális Pearl Harbor” réme régóta foglalkoztatja az amerikai információbiztonsági szakértőket.

Az infokommunikációs tér más állam általi fenyegetettsége a 2007-es észt-orosz és a 2008-as grúz-orosz konfliktus, vagy az iráni nukleáris létesítményekben „garázdálkodó” Stuxnet óta nemcsak elméleti, hanem az adott ország létfontosságú (kritikus) infrastruktúrájának működését hátráltató, rosszabb esetben leállását előidéző valós veszély. Ugyanakkor az óvatosság sem árt: nem kell mindig külföldi agresszort vizionálni és világvégével riogatni egy-egy stratégiai jelentőségű rendszer „gyanús” meghibásodása vagy komoly károkat okozó, de valójában magányos hackertámadások után.

A szakterület három nagyhatalma (Egyesült Államok, Kína, Oroszország) és a középhatalmak (Egyesült Királyság, Franciaország, Izrael, Németország) egyre komolyabb, immáron nemcsak védekezésre, hanem – az új trend jegyében – támadásra is alkalmas cyberfegyver-arzenállal rendelkeznek. Az ilyen jellegű tevékenységeknek azonban egyelőre az Egyesült Államok az elsőszámú szenvedő alanya, hiszen a legtöbb támadó (rivális nagyhatalmak és hírszerzőik, terroristacsoportok, bűnszervezetek, nemzetközi tiltakozómozgalmak stb.) amerikai infokommunikációs rendszereket vesz célba.

Mindezeket figyelembe véve, rendkívül fontos eredmény, hogy amerikai és orosz szakértők hamarosan (elvileg néhány héten belül) megállapodnak abban, hogy a félreértések elkerülése végett az egykori „forró drótra” emlékeztető cyberháborús kommunikációs csatornát hoznak létre a két ország felső vezetése között. Egy-egy üzenettel elejét vehetik félreértésekből adódó konfliktusoknak, kisebb konfliktusok eszkalálódásának. A Reagan-adminisztráció idején, 1988-ban felállított Nukleáriskockázat-csökkentő Központ kulcsszerepet tölt be a tárgyalások sikeres lezárásában.

Az amerikai külügyminisztérium és az orosz védelmi minisztérium közreműködésével, a központ lehetővé tenné elektronikus üzenetek gyors fordítását és eljuttatását az illetékes személyekhez. Például interkontinentális ballisztikus rakéták kilövéséről, félreértelmezhető katonai kísérletekről is időben figyelmeztetnék egymást, cybertérbeli incidenseknél pedig, ha a másik oldal részéről, onnan induló ellenséges tevékenységet tapasztalnak, mindkét oldalon aktiválódna az erre szánt kommunikációs csatorna. Természetesen csak akkor, ha a tevékenység valóban az ország biztonságát – létfontosságú hálózatait, áram- és energiaellátását, a tőzsdét stb. – veszélyezteti. Magyarán, nem üzengetnének, telefonálgatnának egymásnak minden nap. Az orosz fél egyébként a fehér Házat és a Kremlt összekötő „információtér-biztonsági forródrótot” szeretne.

Ez lesz az Egyesült Államok és egy másik ország közötti első olyan bilaterális megállapodás, amely a világméretű és egyre csak terebélyesedő információs tér valódi háborút is előidézhető veszélyeit, az ottani „fegyveres” konfliktusokat igyekszik csökkenteni, megelőzni. Komoly lépés a közeg biztonságosabbá tétele, a kommunikáció minőségének javítása és az átláthatóság felé – többek között azért is, mert az utóbbi hónapokban amerikai információbiztonsági szakemberek kifejezetten rossz véleménnyel voltak az oroszok cybertérbeli tevékenységével kapcsolatban: sokat panaszkodnak évek óta működő orosz bűnszervezetekről, ipari kémkedésről, katonai hálózatok meghackeléséről, identitás- és hitelkártyalopásokról.

A megállapodás egyébként aligha fogja érinteni ezeket a kérdéseket, ahogy az internetes szólásszabadsággal, tartalmak ellenőrzésével sem foglalkozik. Holott egy Németországban nemrég tartott konferencián Oroszország képviselői az online megnyilvánulások komolyabb állami kontrollja mellett kardoskodott, amit az Egyesült Államok kifejezetten ellenez.

A hasonló célt szolgáló amerikai-kínai tárgyalások sokkal lassabban haladnak. A kínai fél nem ért egyet abban, hogy konfliktusok esetén, a fizikaihoz hasonlóan, a virtuális közegben is a támadás arányának megfelelő mértékben, civileket megkímélve kell reagálni.