Az avatárok nemcsak filmek és játékok fontos szereplői, felhasználói körük sem csak infokommunikációs szakemberekből áll. Amellett, hogy szervezetek és vállalatok ismerik fel a virtuális világokban rejlő potenciált – tréningek, szimulációk, prototípuskészítés tökéletes terepei –, a gazdasági élet virtualizációjával, a távmunka elterjedésével, a robottechnológia fejlődésével és az egyre nagyobb sávszélességgel egyfajta avatárgazdaság alakulhat ki.

Kezdünk megismerkedni a szórakoztatóiparon kívüli, a hétköznapokban is hasznosítható avatárokkal és virtuális világokkal; többé már nem csúcstechnológiai érdekességek. Az állami és egyéb intézmények, kereskedelmi cégek stb. részéről tapasztalható érdeklődés azonban egyáltalán nem azonos a széleskörű elterjedéssel. A korai elfogadás fázisában járunk, a mindenre nyitott érdeklődők kezdik ízlelgetni, tesztelni; valahogy úgy, mint a webet az 1990-es évek első felében.

Virtuális környezetek

Egy 3D-s immerzív környezetben szinte minden kivitelezhető: bemutatók, vásárok, oktatás. Ha több szemszögből nézzük a megjelenített adatokat, árnyaltabb véleményt formálunk róluk. Cégek abban bíznak, hogy a virtuális világok elterjedésével az élménymegosztás másféleképpen kivitelezhetetlen módjaira lesz lehetőségünk. A szükséges szoftver vállalati hálózatra telepíthető, „szoftver, mint szolgáltatásként” (SaaS) letölthető, vagy valamilyen hardveres céleszközön szerezhető be.

Az elterjedés különféle technológiai, anyagi és pszichológiai okok miatt várat magára. A cégek zömének tűzfalai megnehezítik a virtuális környezetek használatát. Egy immerziót biztosító szoftvert relatíve olcsó tesztelni, játszani sem nehéz vele, pilotokban és munkakörnyezetben való hasznosításuk viszont komolyabb beruházást igényel, amit meg is kell indokolni a virtuális világokat általában játékokkal azonosító vezetőségnek. Ha pedig zöld utat adnak, újabb feladatokat kell megoldani: hogyan integráljuk a szoftvert üzleti rendszereinkbe (számítógépes tervezés, termék életciklusának kezelése, ellátási lánc menedzselése, üzleti intelligencia stb.)? A kivitelezés drága, meg kell tanítani a használatát, könnyen kezelhető (játékokkal össze nem téveszthető) alkalmazásokat kell fejleszteni.

A korlátozó tényezők ellenére sok vállalat lát komoly lehetőséget a technológiában: kevesebbszer kell tréningre repülni, online többekhez jut el az üzenet, nagyobb a részvétel, a játékokon felnőtt generáció otthonosan mozog virtuális közegekben, amelyeket a tanulás természetes terepének tartanak (immerzív tanulás).

Az Egyesült Államok Haditengerészetének Tengeralatti Hadviselés Központjában például biztonságos virtuális munkakörnyezetben kísérleteznek a kiképzést bővítő és az együttműködés-alapú tervezést megkönnyítő tréninggel. Az alámerülés segít tengeralattjárók tervezésében, hatékonyabb kiképezésben részesíti a tengerészeket, miközben a gyors prototípuskészítés, csatahelyszín-szimuláció és a kognitív modellezés lehetőségeit is vizsgálják.

Elkészítették a tengeralattjáró irányítóhelyiségének mását, a kiképzendő tengerész avatárja pedig adatok között mozog az avatár méretéhez képest exponenciálisan növekvő, tehát egyre nagyobb kiterjedésű egyedi információs térben. Az adatokkal történő interakciót célmozgás-elemzéssel, hangok vizualizálásával, 3D-s képalkotással, a képek méretezhetőségével valósítják meg.

Avatárrobotok a fizikai térben

De mi történik akkor, ha megvalósul az avatár- és a robottechnológia valamilyen szintű fúziója?

Matt Beane, az MIT kutatója szerint a robotika felgyorsítja az avatárgazdaság kialakulását. Már ma is dolgoznak olyan robotokkal (VGo, Ava, Texai), amelyeket a felhasználó a munkakörnyezettől távol, számítógépes képernyőn keresztüli interakciókkal vezérel. Az RP-7i például lehetővé teszi, hogy orvosok – stroke esetében – „távdiagnózist” készítsenek. Ezeket a szerkezeteket egyelőre főként drága szakértőket igénylő, költséges munkafolyamatoknál használják.

A következő munkarobot-generáció olcsóbbnak tűnik, ráadásul több feladat elvégzésére lesznek képesek. Szinte bármit el tudnak majd végezni.

Az avatárgazdaság kialakulását egyébként sem a robotika, hanem két másik technológiai faktor lassítja: az internetkapcsolat sebessége és a távoli kommunikációban tapasztalható késés. Egy thai dolgozót egyelőre nehezebb összeköttetésbe hozni a Japánban lévő robotavatárral, mint felépíteni egy robottestet és a hozzá tartozó irányítórendszert.

Úgy tűnik, a két probléma hamarosan megoldódhat: a robotot működtető telejelenlét-rendszer európai, távol-keleti és észak-amerikai nagyvárosokban 2014-2015-re várható másodpercenkénti 160 megabit sebességgel már hibátlanul funkcionál, míg az időeltolódás csak 2500-3000 kilométernél nagyobb távolság esetén érzékelhető. A robotokat távirányító „avatárdolgozók” egyébként még akkor is jól teljesíthetnek, ha az utóbbi feltétel nem teljesül – például az Afganisztánban ténykedő amerikai katonai drónok egy részét messzebbről, Olaszországból irányítják.

Az avatármunka, a telejelenlét kivitelezése és kihelyezése (outsourcing) azonban más – jogi, politikai és társadalmi – akadályokba is ütközhet. Mennyire változik meg a „munka” jelentése, ha a kertet egy messziről vezérelt robot gondozza, vagy ha valaki több vezető nélküli járművet, például taxit irányít egyszerre?